2. rész

A küzdelem hosszú volt. Tizenhárom vérfarkas és tizenhárom halandó; nem szép dolog… A harcunk elég véresre sikeredett, s mi erősebbek, megmaradtunk. De azok az átkozott farkasok széttéptek tíz halandót és tizenhat egyéb lényt. Igazából megrendített minket, s ez az egész részben energiával, erővel és természetesen csapatmunkával járt. Az életünkért folytattuk a harcot. Körbenéztem, a mögöttünk lévő nyolc farkas óvatosan közelített felénk, de mi, démonok, láttuk hogy ők nem fognak támadni. Amolyan tartalék félék.
A hold megcsillant a közeli tó felszínén, csapatosan rohantunk oda, hiszen tudtuk, a vérfarkasokat a vízzel könnyen megtéveszthetjük. Mindeközben hulltak az embereink, erőnk fogyott, de mi, a leggyorsabbak odaértünkk, sebesen berohantunk a tóba, s addig úsztunk, amíg szemeink előtt fel nem tűnt valami. A látvány lenyűgöző volt. Hirtelen a tó közepéből kiemelkedett egy épület, és fejvesztve rohantunk be a kapun.

Körbenéztem, a sírás fojtogatott, pusztán tizenhárom fő maradt meg közülünk. Csurom vizesen, azt hiszem az osztályommal együtt tértünk be a Gimnázium falai közé. Nem sokára az igazgató köszöntött minket, és gratulált, gondolom a sikeres túlélésünk végett. Megmutatta az osztálytermünket, de én kissé lehangolódtam, hiszen beléptünk a helységbe és egy normál méretű teremben éreztem magam, miközben tizenhárom pad a terem végében úgy helyezkedett el, hogy az első sorban egy középen, a második sorban kettő, a harmadik sorban három, a negyedik sorban négy és az utolsó, ötödik sorban három pad volt. Szemben a tanári asztal hosszan húzódott el, mögötte a tábla hiányzott. A Fal egy része fehérebb volt a többinél és nem értettem, hogy miért. Azt hiszem, holnap ki fog derülni minden. Baloldalon három kétszárnyú ablak helyezkedett el, kicsit kopottasak, félkörívesek. Nem értettem miért van két ajtó, egyik a terem hátuljáról nyílik befelé, a másik a terem elején nyílik… Pár parafa tábla a falon lógott. A terem fala fehér volt, de az igazgató elmondása alapján nyugodtan kifesthetjük valamelyik nagyobb szünetben.

Az iskolavezető megmutatta a kollégiumot, és meglepően közel van a sulihoz. Az udvaron egy hatalmas fal volt látható a gyér, éjszakai fényben, amin egy vaskapu vezetett át a kollégium épületéhez. A lakóhely jóval alacsonyabb volt, mint a gimi. Na, jó, lehet, hogy egyforma magasak, de a kollégium kisebbnek tűnt mind addig, amíg a magas, vagy nem magas - a sötétbe nehezen lehetett bemérni a magasságát - falak mögött egy hatalmas gyakorló udvarral találhattuk szembe magunkat, ahol a felsőbb éves diákok edzettek. Szórakoztató volt, bár ők már profin végezték a feladatukat, s igazán szórakoztató volt ezt látni. Vajon mi is így fogjuk ezt megélni? Remélem Lottie is hamar megbékél az új helyzetével. Aggódom miatta. Az egész csata alatt egy apró hangotsem nyögött ki. Remélem minden rendben van vele. Ezután kiosztották a szobáinkat. Három szobába kerültünk, amelyek öt fősek, s ha kimarad valaki, akkor pótágyat kapunk a szobánkba, de minden lényből kellett egynek lennie a szobában nemtől függetlenül. Mi Lottie-val szorosan egymás mellé álltunk, nehogy szétszakítsanak minket.

Végül egy szobába kerültünk. Az osztály szobái így alakultak:A kétszázheteses szoba volt a mi szobánk, azaz az enyém, a Lottie-é, Tommy-é, Kevin-é, Becky-é, a Georgina-é és Cecelia-é. Így mi egyetlen egy pótágyat kaptunk.A kétszázhármas szoba, szembe a miénkkel a másik csapaté volt, mégpedig a Noel-é, Travis-é, Adam-é, Eleanor-é, Cortez-é, Donnie-é és Karáé. Ők pedig két pótágyat kaptak.Nálunk két halandó, náluk két farkas. Nem tudom melyik a jobb helyzet…Elkezdtünk berendezkedni. Én Lottie helyett is elfoglaltam egy szekrényt, bepakoltam mindkettőnknek, majd átmentem a konyhába. Összedobtam valami kis vacsit mindenféle apróságokból. 

Míg Lottie-nak véres dobogó szívet készítettem, magamnak összedobtam valami könnyű ujjperc levest. Felvittem a szobánkba, de nem számítottam rá, hogy amint belépek, mi vár rám. Szerencsére alig vettek észre, mégis, én éreztem azt az eszméletlen bűzt, ahogyan a farkasok ott tanyáztak nálunk. Lottie-nak odaadtam a szíveket, hiszen ő mindig éhes, de mégse zabálhat egész álló nap… Gondoljátok el, hogy nézne ki, ha minden percben egy cafat nyers valami lógna ki a szájából. Hát elég rémisztően hangzik. Leültem az ágyam melletti kis asztalhoz étkezni, már ha azt lehet annak nevezni.

Sajnos nem maradtam a konyhába, már bánom. Kár volt ide jönnöm, ugyanis Kara miatt eléggé szét akarnak szívatni. Körém ültek, nézték, ahogy eszek, kissé öklendezve, de én nem zavartattam magam. Megettem az utolsó falatig, majd egy erélyes, kecses csukló mozdulattal mágiát használva sikerült arrébb tuszkolnom őket. Azt hiszem, az amit átélhettek a szervezetükben elég fájdalmas lehetett, mert valahogy Lottie reakciója meglepett, és örömet is okozott nekem. Elkezdett nevetni és erőt kaptam ahhoz, hogy megvédjem magam. Neki ez amolyan elismerés féle, illetve azt jelzi, hogy büszke rám, úgy ahogyan én is rá. A beleik a torkukba szaladtak, amit az előbb ki akartak rókázni, most a szájukba került, de nem jött ki, ugyanis a mágia nem hagyta. Csak szenvedtek néma tizenöt percig, majd úgy gondoltam, ha visszajöttem elintézem őket. Átküldöm őket a szobájukba, és ha ellenkeznek, azt hiszem a túlvilág vár rájuk.

Leszaladtam, gyorsan elmosogattam, és mire visszamentem, csak Lottie és Tommy maradt a szobába. A halandóink gondolom nem bírták gyomorral, se a kajálásunkat, és azt se szívesen néznék végig, ahogy még egyszer megkínzom a farkasok egy részét.Újra ránéztem az ürességtől kongó szobánkba, ahol csak fele társaságunk volt. Eléggé meglepett, hogy egy szobába kerültem a buszon mellettem ülő fiúval is. Nem tudom hogyan történt, de elkezdtünk beszélgetni úgy, hogy Lottie néha bele-bele hörgött. Barátságos voltam, hátha nem tűnök olyan szörnyetegnek, mint amilyennek feltüntettem magam az első napon, már immár másodjára is…

- Mond csak, neked mi a neved és mégis milyen lény vagy? – mondtam teljesen zavarban.

- Igazából Tom Hell a nevem, de barátoknak csak simán Tommy. Én farkas vagyok, és eléggé csodálom azt, hogy pont engem nem szagoltál ki, már ha érted.. – válaszolta lazán.

- Ööö… - kezdtem zavarba jönni… Mi történik velem? – Azt hiszem, túl jól álcázod. Én Faith vagyok, Faitht Smith. Arra már mindenki rájött hogy én mi vagyok. – sóhajtottam.

- Faith… Nem félhetsz… Nem idegen.. Csak új.. érzés.. – hörgött Lottie, mire én még jobban zavarba jöttem, ő elkezdett vihogni úgy, hogy majd meg fulladt, Tommy pedig kapkodta a fejét kettőnk között, majd megszólalt.

- Nem akarok közbe szólni… De ti honnan ismeritek egymást? Hiszen… ő… egy… zombi?! – esett kétségbe, hogy ilyen jól elvagyunk…

- Tudod Tommy, mi testvérek vagyunk, ikrek, de Lottie meghalt, viszont visszahozták az életbe egy kis változtatással.. Halandóból zombi lett. – foglaltam össze nagyon röviden az életünk ici-pici töredékét.

- De ezt nem lehet csak így… Halandóból nem válik egész egyszerűen zombi… Kezdek megijedni tőlletek, kérlek áruljátok el, mi a franc folyik itt könyörgöm?! – azt hiszem, csak kicsit rémisztettük meg szegényt.

- Nos, Tommy, elmesélem hát a mi történetünk, azt ami a teljes valóság…