1. rész

Egy nappal a suli kezdés előtt… Mindannyian máshogy éljük meg. Én örülök a változásnak. Lottie bár felfogja, nem tudja, hogy jó-e neki. Anyáék sajnálják, hogy nem láthatnak minden nap minket, és remélik jól döntöttek! Ma kell beköltöznünk a koliba. Csupán egy rossz dolgot találtam az egészben. A szobák 6 személyesek, háromemeletes ággyal. Ez eddig tök jól hangzik, ám az egészben az a szörnyű, hogy minden lényből egynek kell lennie a szobában. Miután mindent beszereztünk, azt hiszem indulásra készen álltunk. Apával és anyával egy kicsit tovább folytatódott a beszélgetésünk, mint hittem volna. - Meg van mindenetek? Lottie-ra tudsz majd vigyázni? Bármikor haza jöhettek, csak hívjatok fel előtte! – Nyugtatott minket anyu, de apu keményebbnek tűnt, és akkor most döntse el az ember, hogy melyikük is a halandó.. - Nyugodj meg drágám! – Nyugtatta anyát. – Nem lesz semmi bajuk, tudnak magukra vigyázni, és azért küldjük őket oda, hogy az életben is elboldoguljanak. - Hahó! Feltűnt nektek az is, hogy még itt vagyunk? Van még két óránk a busz érkezéséig. Megtennétek, hogy addig is velünk foglalkoztok, segítetek bepakolni a maradék holminkat? Köszi… - Mondtam teljesen kimerülten. Őszintén szólva nem tudom, hogy hova gondoltak, hogy egy másik bolygóra utazunk-e el, vagy éppen soha nem látnak viszont minket. Igaz csak 7 km-rel arrébb költözünk, és hétvégénként itthon lennénk, vagy ha nem, akkor iskolai programon. Miután anyáék befáradtak a szobánkba meglepte őket az, ami fogadta őket. Nem számítottak a fél fallal elválasztott szobába arra, hogy mi meglepetésszerűen ajándékot hagyunk nekik. Már egy ideje készülünk erre. Ha már Isten nem engedi, hogy velük élhessünk, készítettünk egy fotó albumot. Ez a nyár elég volt arra, hogy mindent felkutassunk a házban. Megígértettük velük, csak akkor nézik végig, amikor mi már nem leszünk itthon, mert az a meglepetés, ami ezután következett számukra, reméljük jól sül el! Aztán csendesen elkezdtünk pakolászni. Lottie épp egy cafat combot rágcsált az ágyán fekve, anyu pedig rosszallóan nézett rá. Nem szereti ha a szobánkba eszünk, nem is tudom miért… Elég furán szoktunk táplálkozni. Hogy is mondjam, Lottie széttépi az élelmét, de jó hír, hogy leszokott arról, hogy élő embereket felzabáljon. Én pedig, hát, nem is tudom. Egyszerű. Csak nézelődök, míg nem egy áldozat a kezem közé kerül. Bennem szintén egy jó dolog, hogy meg tanultam nem bántani a szeretteimet. Bár mondjuk én mindent megeszek, de szó szerint MINDENT! Hát azt hiszem elkalandoztam egy kicsit, mert amíg én beszámolót tartottam anyáék bepakoltak nekünk, és dudálást hallottam. Hát eljött ez az idő is… Itt hagyjuk otthonunkat, ahol 17 évig éltünk, és most elköltözünk, remélve, hogy megértést, törődést lelünk. Lassan leballagtunk a lépcsőn, vagyis én lassan, Lottie a szokásos tempójában. Kint várt minket egy félig pirosra, félig kékre festett busz, és ahogy elnéztem, rájöttem, megismerhetem a többi diákot is. Elköszöntünk anyáéktól és köszöntünk a buszsofőrnek, már ha azt köszönésnek lehet nevezni amit Lottie hörgött. Ő ment és szépen leült az egyetlen üres helyre, amit nem foglaltak, de az egy személyes volt. Nem akartam messze elkerülni tőle így hát körbe néztem, és amint találkozott a tekintetem a Lottie melletti ülésen lévő fiú tekintetével, azt hiszem mindenről elfelejtkeztem. Furán éreztem magam addig, amíg hátulról nem kiabáltak nekem… - Hé, véreskezű! Ott akarsz állni, vagy leülsz? Nos, már megszoktam ezeket a beszólásokat, nem foglalkoztam velük. Oda mentem ahhoz a titokzatos fiúhoz és megkérdeztem, hogy leülhetek-e. A szemem kikerülte és úgy vette le a hátizsákját a mellette lévő üres székről. Miután egy utolsót körbe fordultam, egy pár ismerős arcot látva boldog voltam. Végre változás következett be az életembe. Ez a boldogság mi bennem lebegett hamar elszállt, ugyanis a hátul bandázó társaság egyik tagja előre sétált hozzám jó ráérősen. Képességeimet bár nem használom, éreztem, hogy közeleg.. A farkasok messziről bűzlenek… Árnyékából láttam a már félig átváltozott testét, de tovább nem tudott. Én pedig kétségbeesetten néztem körbe, de senki nem sietett a segítségemre… Ő megpróbált ijesztgetni, de nem sikerült neki. Nem értette miért nem sikerült neki, ha mással működik. Hát igen.. Ezek vagyunk mi, démonok. Mi nem megijedünk. Hanem vérbe lábad a szemünk, és alig bírunk vadul kalapáló szívünknek parancsolni, hogy állj! Itt most elég lesz!! És ez most nálam se történt máshogy. Vérbe lábadt szemmel a szemébe néztem, ő pedig még nem vette észre a tűzgolyókat a kezemben, csak röhögött, addig, amíg fél oldaláról a tűz le nem perzselte a szőrt. Elvadult, rám vicsorgott élesnek tűnő, de gyenge fogaival. Jobb lett volna, ha nem teszi. Néma csend lett a buszon. Mindenki engem figyelt. Én pedig nyugodtan visszaültem a helyemre, de akkor még a farkas nem adta fel.. Karmait hátamba mélyesztette, de azzal nem számolt, hogy ha csak hozzám ér, forró testem szinte porrá égeti őt. Miután nyaki ütőerét sikerült elcsípnem, a torkánál fogva a busz végébe dobtam. Kiérdemeltem a tiszteletet, s ő, a farkas többé nem játszik velem, mert utána jogosult vagyok megölni őt. Időközben kiderült, Karának hívják és félig farkas, félig vámpír. Hát ezért nem tudott teljesen átváltozni és ezért vannak olyan éles karmai. A busz lassan megállt. Amikor leszállították a csapatot mindenhol csak fák voltak. Sehol egy út, ösvény vagy valami ahonnan jelet kaptunk volna a további utunkhoz. - Most egyedül kell tovább mennetek. A csomagjaitok már a kollégiumban vannak. Védjétek meg a halandókat, álljátok ki a próbát. Ha sikerül, az iskolánk kapui kitárulnak előttetek. Ne feledjétek! Egy próbátok van, ez alapján választják ki a megfelelő diákokat! Most 39-en vagytok itt. Sok sikert kívánok! – Mondta nekünk a sofőr. És itt állunk az erdő kellős közepén 17 különböző lénnyel és 13 halandóval. Mindenki meg van ijedve. Egyesek azt tanácsolták maradjunk itt, de akkor tudtuk a boszorkányok keresnének. Többen azt mondták menjünk előre, de az olyan egyszerű lenne nem? A végére minden irányt mondtak, de elhatároztam, hogy én visszafelé indulok el. Ahol van út. Ahol talán visszajutunk a városba mindent leküzdve. Nem tudom miért, elindultam visszafelé és csapatosan jöttek utánam. Megbíztak bennem, az erőmben, a lényemben és ez nagyon jól esett. Maga biztosan lépkedtem előre és egyszer csak egy reccsenést hallottam. Jaj, ne!! Vérfarkasok, és semmi védelmi eszköz nincs nálunk.. Most mi vagyunk azok, saját magunk. Áldozat nélkül nincs nyereség és valljuk be. Tudtuk, hogy hova jövünk, tudtuk, hogy mi vár ránk! És most eljött az idő… 39-en vagyunk, de ez nem tudjuk meddig tart. Szívünket-lelkünket feláldozva vártuk, hogy mi fog történni. De az erő mélyéről segítséget nem kérhettünk, így most vagy soha alapon elindultunk a farkasok elé. Összeszámoltam, öten voltak, és akkor hirtelen hátulról még 8 farkas kerített be minket… És azt hiszem egy pár tagot már el veszítettünk, amikor jöttek a többi, elvarázsolt lények, és hulltak a társaink tovább…