2. rész

A küzdelem hosszú volt. Tizenhárom vérfarkas és tizenhárom halandó; nem szép dolog… A harcunk elég véresre sikeredett, s mi erősebbek, megmaradtunk. De azok az átkozott farkasok széttéptek tíz halandót és tizenhat egyéb lényt. Igazából megrendített minket, s ez az egész részben energiával, erővel és természetesen csapatmunkával járt. Az életünkért folytattuk a harcot. Körbenéztem, a mögöttünk lévő nyolc farkas óvatosan közelített felénk, de mi, démonok, láttuk hogy ők nem fognak támadni. Amolyan tartalék félék.
A hold megcsillant a közeli tó felszínén, csapatosan rohantunk oda, hiszen tudtuk, a vérfarkasokat a vízzel könnyen megtéveszthetjük. Mindeközben hulltak az embereink, erőnk fogyott, de mi, a leggyorsabbak odaértünkk, sebesen berohantunk a tóba, s addig úsztunk, amíg szemeink előtt fel nem tűnt valami. A látvány lenyűgöző volt. Hirtelen a tó közepéből kiemelkedett egy épület, és fejvesztve rohantunk be a kapun.

Körbenéztem, a sírás fojtogatott, pusztán tizenhárom fő maradt meg közülünk. Csurom vizesen, azt hiszem az osztályommal együtt tértünk be a Gimnázium falai közé. Nem sokára az igazgató köszöntött minket, és gratulált, gondolom a sikeres túlélésünk végett. Megmutatta az osztálytermünket, de én kissé lehangolódtam, hiszen beléptünk a helységbe és egy normál méretű teremben éreztem magam, miközben tizenhárom pad a terem végében úgy helyezkedett el, hogy az első sorban egy középen, a második sorban kettő, a harmadik sorban három, a negyedik sorban négy és az utolsó, ötödik sorban három pad volt. Szemben a tanári asztal hosszan húzódott el, mögötte a tábla hiányzott. A Fal egy része fehérebb volt a többinél és nem értettem, hogy miért. Azt hiszem, holnap ki fog derülni minden. Baloldalon három kétszárnyú ablak helyezkedett el, kicsit kopottasak, félkörívesek. Nem értettem miért van két ajtó, egyik a terem hátuljáról nyílik befelé, a másik a terem elején nyílik… Pár parafa tábla a falon lógott. A terem fala fehér volt, de az igazgató elmondása alapján nyugodtan kifesthetjük valamelyik nagyobb szünetben.

Az iskolavezető megmutatta a kollégiumot, és meglepően közel van a sulihoz. Az udvaron egy hatalmas fal volt látható a gyér, éjszakai fényben, amin egy vaskapu vezetett át a kollégium épületéhez. A lakóhely jóval alacsonyabb volt, mint a gimi. Na, jó, lehet, hogy egyforma magasak, de a kollégium kisebbnek tűnt mind addig, amíg a magas, vagy nem magas - a sötétbe nehezen lehetett bemérni a magasságát - falak mögött egy hatalmas gyakorló udvarral találhattuk szembe magunkat, ahol a felsőbb éves diákok edzettek. Szórakoztató volt, bár ők már profin végezték a feladatukat, s igazán szórakoztató volt ezt látni. Vajon mi is így fogjuk ezt megélni? Remélem Lottie is hamar megbékél az új helyzetével. Aggódom miatta. Az egész csata alatt egy apró hangotsem nyögött ki. Remélem minden rendben van vele. Ezután kiosztották a szobáinkat. Három szobába kerültünk, amelyek öt fősek, s ha kimarad valaki, akkor pótágyat kapunk a szobánkba, de minden lényből kellett egynek lennie a szobában nemtől függetlenül. Mi Lottie-val szorosan egymás mellé álltunk, nehogy szétszakítsanak minket.

Végül egy szobába kerültünk. Az osztály szobái így alakultak:A kétszázheteses szoba volt a mi szobánk, azaz az enyém, a Lottie-é, Tommy-é, Kevin-é, Becky-é, a Georgina-é és Cecelia-é. Így mi egyetlen egy pótágyat kaptunk.A kétszázhármas szoba, szembe a miénkkel a másik csapaté volt, mégpedig a Noel-é, Travis-é, Adam-é, Eleanor-é, Cortez-é, Donnie-é és Karáé. Ők pedig két pótágyat kaptak.Nálunk két halandó, náluk két farkas. Nem tudom melyik a jobb helyzet…Elkezdtünk berendezkedni. Én Lottie helyett is elfoglaltam egy szekrényt, bepakoltam mindkettőnknek, majd átmentem a konyhába. Összedobtam valami kis vacsit mindenféle apróságokból. 

Míg Lottie-nak véres dobogó szívet készítettem, magamnak összedobtam valami könnyű ujjperc levest. Felvittem a szobánkba, de nem számítottam rá, hogy amint belépek, mi vár rám. Szerencsére alig vettek észre, mégis, én éreztem azt az eszméletlen bűzt, ahogyan a farkasok ott tanyáztak nálunk. Lottie-nak odaadtam a szíveket, hiszen ő mindig éhes, de mégse zabálhat egész álló nap… Gondoljátok el, hogy nézne ki, ha minden percben egy cafat nyers valami lógna ki a szájából. Hát elég rémisztően hangzik. Leültem az ágyam melletti kis asztalhoz étkezni, már ha azt lehet annak nevezni.

Sajnos nem maradtam a konyhába, már bánom. Kár volt ide jönnöm, ugyanis Kara miatt eléggé szét akarnak szívatni. Körém ültek, nézték, ahogy eszek, kissé öklendezve, de én nem zavartattam magam. Megettem az utolsó falatig, majd egy erélyes, kecses csukló mozdulattal mágiát használva sikerült arrébb tuszkolnom őket. Azt hiszem, az amit átélhettek a szervezetükben elég fájdalmas lehetett, mert valahogy Lottie reakciója meglepett, és örömet is okozott nekem. Elkezdett nevetni és erőt kaptam ahhoz, hogy megvédjem magam. Neki ez amolyan elismerés féle, illetve azt jelzi, hogy büszke rám, úgy ahogyan én is rá. A beleik a torkukba szaladtak, amit az előbb ki akartak rókázni, most a szájukba került, de nem jött ki, ugyanis a mágia nem hagyta. Csak szenvedtek néma tizenöt percig, majd úgy gondoltam, ha visszajöttem elintézem őket. Átküldöm őket a szobájukba, és ha ellenkeznek, azt hiszem a túlvilág vár rájuk.

Leszaladtam, gyorsan elmosogattam, és mire visszamentem, csak Lottie és Tommy maradt a szobába. A halandóink gondolom nem bírták gyomorral, se a kajálásunkat, és azt se szívesen néznék végig, ahogy még egyszer megkínzom a farkasok egy részét.Újra ránéztem az ürességtől kongó szobánkba, ahol csak fele társaságunk volt. Eléggé meglepett, hogy egy szobába kerültem a buszon mellettem ülő fiúval is. Nem tudom hogyan történt, de elkezdtünk beszélgetni úgy, hogy Lottie néha bele-bele hörgött. Barátságos voltam, hátha nem tűnök olyan szörnyetegnek, mint amilyennek feltüntettem magam az első napon, már immár másodjára is…

- Mond csak, neked mi a neved és mégis milyen lény vagy? – mondtam teljesen zavarban.

- Igazából Tom Hell a nevem, de barátoknak csak simán Tommy. Én farkas vagyok, és eléggé csodálom azt, hogy pont engem nem szagoltál ki, már ha érted.. – válaszolta lazán.

- Ööö… - kezdtem zavarba jönni… Mi történik velem? – Azt hiszem, túl jól álcázod. Én Faith vagyok, Faitht Smith. Arra már mindenki rájött hogy én mi vagyok. – sóhajtottam.

- Faith… Nem félhetsz… Nem idegen.. Csak új.. érzés.. – hörgött Lottie, mire én még jobban zavarba jöttem, ő elkezdett vihogni úgy, hogy majd meg fulladt, Tommy pedig kapkodta a fejét kettőnk között, majd megszólalt.

- Nem akarok közbe szólni… De ti honnan ismeritek egymást? Hiszen… ő… egy… zombi?! – esett kétségbe, hogy ilyen jól elvagyunk…

- Tudod Tommy, mi testvérek vagyunk, ikrek, de Lottie meghalt, viszont visszahozták az életbe egy kis változtatással.. Halandóból zombi lett. – foglaltam össze nagyon röviden az életünk ici-pici töredékét.

- De ezt nem lehet csak így… Halandóból nem válik egész egyszerűen zombi… Kezdek megijedni tőlletek, kérlek áruljátok el, mi a franc folyik itt könyörgöm?! – azt hiszem, csak kicsit rémisztettük meg szegényt.

- Nos, Tommy, elmesélem hát a mi történetünk, azt ami a teljes valóság…

1. rész

Egy nappal a suli kezdés előtt… Mindannyian máshogy éljük meg. Én örülök a változásnak. Lottie bár felfogja, nem tudja, hogy jó-e neki. Anyáék sajnálják, hogy nem láthatnak minden nap minket, és remélik jól döntöttek! Ma kell beköltöznünk a koliba. Csupán egy rossz dolgot találtam az egészben. A szobák 6 személyesek, háromemeletes ággyal. Ez eddig tök jól hangzik, ám az egészben az a szörnyű, hogy minden lényből egynek kell lennie a szobában. Miután mindent beszereztünk, azt hiszem indulásra készen álltunk. Apával és anyával egy kicsit tovább folytatódott a beszélgetésünk, mint hittem volna. - Meg van mindenetek? Lottie-ra tudsz majd vigyázni? Bármikor haza jöhettek, csak hívjatok fel előtte! – Nyugtatott minket anyu, de apu keményebbnek tűnt, és akkor most döntse el az ember, hogy melyikük is a halandó.. - Nyugodj meg drágám! – Nyugtatta anyát. – Nem lesz semmi bajuk, tudnak magukra vigyázni, és azért küldjük őket oda, hogy az életben is elboldoguljanak. - Hahó! Feltűnt nektek az is, hogy még itt vagyunk? Van még két óránk a busz érkezéséig. Megtennétek, hogy addig is velünk foglalkoztok, segítetek bepakolni a maradék holminkat? Köszi… - Mondtam teljesen kimerülten. Őszintén szólva nem tudom, hogy hova gondoltak, hogy egy másik bolygóra utazunk-e el, vagy éppen soha nem látnak viszont minket. Igaz csak 7 km-rel arrébb költözünk, és hétvégénként itthon lennénk, vagy ha nem, akkor iskolai programon. Miután anyáék befáradtak a szobánkba meglepte őket az, ami fogadta őket. Nem számítottak a fél fallal elválasztott szobába arra, hogy mi meglepetésszerűen ajándékot hagyunk nekik. Már egy ideje készülünk erre. Ha már Isten nem engedi, hogy velük élhessünk, készítettünk egy fotó albumot. Ez a nyár elég volt arra, hogy mindent felkutassunk a házban. Megígértettük velük, csak akkor nézik végig, amikor mi már nem leszünk itthon, mert az a meglepetés, ami ezután következett számukra, reméljük jól sül el! Aztán csendesen elkezdtünk pakolászni. Lottie épp egy cafat combot rágcsált az ágyán fekve, anyu pedig rosszallóan nézett rá. Nem szereti ha a szobánkba eszünk, nem is tudom miért… Elég furán szoktunk táplálkozni. Hogy is mondjam, Lottie széttépi az élelmét, de jó hír, hogy leszokott arról, hogy élő embereket felzabáljon. Én pedig, hát, nem is tudom. Egyszerű. Csak nézelődök, míg nem egy áldozat a kezem közé kerül. Bennem szintén egy jó dolog, hogy meg tanultam nem bántani a szeretteimet. Bár mondjuk én mindent megeszek, de szó szerint MINDENT! Hát azt hiszem elkalandoztam egy kicsit, mert amíg én beszámolót tartottam anyáék bepakoltak nekünk, és dudálást hallottam. Hát eljött ez az idő is… Itt hagyjuk otthonunkat, ahol 17 évig éltünk, és most elköltözünk, remélve, hogy megértést, törődést lelünk. Lassan leballagtunk a lépcsőn, vagyis én lassan, Lottie a szokásos tempójában. Kint várt minket egy félig pirosra, félig kékre festett busz, és ahogy elnéztem, rájöttem, megismerhetem a többi diákot is. Elköszöntünk anyáéktól és köszöntünk a buszsofőrnek, már ha azt köszönésnek lehet nevezni amit Lottie hörgött. Ő ment és szépen leült az egyetlen üres helyre, amit nem foglaltak, de az egy személyes volt. Nem akartam messze elkerülni tőle így hát körbe néztem, és amint találkozott a tekintetem a Lottie melletti ülésen lévő fiú tekintetével, azt hiszem mindenről elfelejtkeztem. Furán éreztem magam addig, amíg hátulról nem kiabáltak nekem… - Hé, véreskezű! Ott akarsz állni, vagy leülsz? Nos, már megszoktam ezeket a beszólásokat, nem foglalkoztam velük. Oda mentem ahhoz a titokzatos fiúhoz és megkérdeztem, hogy leülhetek-e. A szemem kikerülte és úgy vette le a hátizsákját a mellette lévő üres székről. Miután egy utolsót körbe fordultam, egy pár ismerős arcot látva boldog voltam. Végre változás következett be az életembe. Ez a boldogság mi bennem lebegett hamar elszállt, ugyanis a hátul bandázó társaság egyik tagja előre sétált hozzám jó ráérősen. Képességeimet bár nem használom, éreztem, hogy közeleg.. A farkasok messziről bűzlenek… Árnyékából láttam a már félig átváltozott testét, de tovább nem tudott. Én pedig kétségbeesetten néztem körbe, de senki nem sietett a segítségemre… Ő megpróbált ijesztgetni, de nem sikerült neki. Nem értette miért nem sikerült neki, ha mással működik. Hát igen.. Ezek vagyunk mi, démonok. Mi nem megijedünk. Hanem vérbe lábad a szemünk, és alig bírunk vadul kalapáló szívünknek parancsolni, hogy állj! Itt most elég lesz!! És ez most nálam se történt máshogy. Vérbe lábadt szemmel a szemébe néztem, ő pedig még nem vette észre a tűzgolyókat a kezemben, csak röhögött, addig, amíg fél oldaláról a tűz le nem perzselte a szőrt. Elvadult, rám vicsorgott élesnek tűnő, de gyenge fogaival. Jobb lett volna, ha nem teszi. Néma csend lett a buszon. Mindenki engem figyelt. Én pedig nyugodtan visszaültem a helyemre, de akkor még a farkas nem adta fel.. Karmait hátamba mélyesztette, de azzal nem számolt, hogy ha csak hozzám ér, forró testem szinte porrá égeti őt. Miután nyaki ütőerét sikerült elcsípnem, a torkánál fogva a busz végébe dobtam. Kiérdemeltem a tiszteletet, s ő, a farkas többé nem játszik velem, mert utána jogosult vagyok megölni őt. Időközben kiderült, Karának hívják és félig farkas, félig vámpír. Hát ezért nem tudott teljesen átváltozni és ezért vannak olyan éles karmai. A busz lassan megállt. Amikor leszállították a csapatot mindenhol csak fák voltak. Sehol egy út, ösvény vagy valami ahonnan jelet kaptunk volna a további utunkhoz. - Most egyedül kell tovább mennetek. A csomagjaitok már a kollégiumban vannak. Védjétek meg a halandókat, álljátok ki a próbát. Ha sikerül, az iskolánk kapui kitárulnak előttetek. Ne feledjétek! Egy próbátok van, ez alapján választják ki a megfelelő diákokat! Most 39-en vagytok itt. Sok sikert kívánok! – Mondta nekünk a sofőr. És itt állunk az erdő kellős közepén 17 különböző lénnyel és 13 halandóval. Mindenki meg van ijedve. Egyesek azt tanácsolták maradjunk itt, de akkor tudtuk a boszorkányok keresnének. Többen azt mondták menjünk előre, de az olyan egyszerű lenne nem? A végére minden irányt mondtak, de elhatároztam, hogy én visszafelé indulok el. Ahol van út. Ahol talán visszajutunk a városba mindent leküzdve. Nem tudom miért, elindultam visszafelé és csapatosan jöttek utánam. Megbíztak bennem, az erőmben, a lényemben és ez nagyon jól esett. Maga biztosan lépkedtem előre és egyszer csak egy reccsenést hallottam. Jaj, ne!! Vérfarkasok, és semmi védelmi eszköz nincs nálunk.. Most mi vagyunk azok, saját magunk. Áldozat nélkül nincs nyereség és valljuk be. Tudtuk, hogy hova jövünk, tudtuk, hogy mi vár ránk! És most eljött az idő… 39-en vagyunk, de ez nem tudjuk meddig tart. Szívünket-lelkünket feláldozva vártuk, hogy mi fog történni. De az erő mélyéről segítséget nem kérhettünk, így most vagy soha alapon elindultunk a farkasok elé. Összeszámoltam, öten voltak, és akkor hirtelen hátulról még 8 farkas kerített be minket… És azt hiszem egy pár tagot már el veszítettünk, amikor jöttek a többi, elvarázsolt lények, és hulltak a társaink tovább…

Prológus

A nevem Faith Smith. Démon vagyok. Van egy húgom, legalábbis pár perccel hamarabb születtem. Ikrek vagyunk. Ő halandónak született, én pedig?! Nos, igen. Őszinte leszek. Édesanyám Lovely Smith, angyal. Édesapám Irwin Smith, halandó. Ez az egész azért történt így, mert Isten velem bünteti őket, mintha valamiféle idióta átok lennék. Eleinte azt hitték, nem tudnak majd mit kezdeni velem, de tévedtek. A büntetésük egy családdá vált. Tiszteltem őket, amiért vállalták a felelősséget a tilos házasságuk miatt úgy, hogy Lottie, a húgom halandóként született. 14 éves volt, amikor meghalt. Azt hittük Istennek elég lesz annyi, hogy én ilyen lettem.. De máshogy alakult minden. Tudta, hogy a szüleim nem hagyják cserben egyetlen ’normális’ gyermeküket. Boszorkányokhoz fordulva feltámasztották, vállalva azt, hogy más lesz. Lottie zombivá vált. Nem az a beszédes, ugri-bugri lány, aki addig volt. Most hangosan csoszog, hörög valamit, néha mond egy-két szót, még ritkábban egy pár mondatot. Ő nem egy átlagos lény lett. Ő nem él, csak úgy, van. Van lelke, gondolkodik, de nincs szíve. És tudom, hogy mit érez. Mert rólam ezt gondolják, de nekem van lelkem és van szívem. Amit viszont senkinek nem nyitok meg. Ezek után a szüleim nem tudták mitévők legyenek. 17 évesek vagyunk, és valamit kezdenünk kell magunkkal. Vadásznunk és erőkontrollálást kell tanulnunk. Itt Bloodville-ben sok ilyen alak van, mint mi. Tele van a városunk zombikkal, vérfarkasokkal, vámpírokkal, démonokkal, boszorkányokkal és halandókkal egyaránt. Előfordul egy pár angyal is, nem hiába olyan titokzatos a mi élőhelyünk. Az erdőben, 7 km-el arrébb a várostól található egy iskola. Nekünk való, az olyan furcsa lényeknek, mint mi. Az Otherworld-Képesség Képző Gimnáziumba fogunk járni egy hét múlva. Minden titkunkra fény derül. Ez a változás reményeket gyújt fel bennem, hogy hátha megértésre találok, elérem azt, hogy ne féljenek tőlem illetve, hogy ne idegesítsenek fel olyan könnyen, mert ha egyszer nekem a szemem vérbe lábad.. Más is vérben fogja látni a világot..